Állatvilág - a háziállatok és a vadon szava

Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár lenyelte utolsó falat sültszalonnáját. Rózsás bögréjéből kihörpintette langyos teáját, székét erős lendülettel hátratolva, fiatalosan pattant fel a reggeliző asztal mellől.

Felesége, Mary csodálkozva nézett rá:
- Mi történt veled, Tom? Úgy nézel ki, mint aki tíz évet fiatalodott tegnap este óta!
- Nem történt semmi különös - nyújtózkodott fickósan a férfi -, csak ma éjjel elhatároztam, hogy nem fogom feladni! Nem törődöm bele, hogy megöregedtem, hogy nincs már rám szüksége senkinek. Nem annyinak fogom érezni magam, ahány éves vagyok, hanem annyi éves leszek, amennyinek érzem magam!
- Hála Istennek, Tom! - ugrott férje nyakába az asszony. - Nagyon örülök, hogy végre kilábaltál ebből az átkozott pesszimista hangulatodból! Két éve, amióta nyugdíjas lettél, rossz volt látni azt a fancsali, kedvetlen képedet. Már azt hittem, hamarosan eltemethetlek. Boldog vagyok, hogy nem így történt. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Mary. Ma újra elviszem sétálni Rexet, utána pedig segítek neked felásni a virágoskerted. Jó?
- Köszönöm Tom, az nagyon jó lesz! - örvendezett az asszony. - Rexnek is hiányoztak már a szokásos reggeli kiruccanások. Nagyon vigyázzatok magatokra, siessetek haza.
Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár belebújt kapucnis anorákjába, fejére csapta hetyke sapkáját, majd a pórázt lóbálva kilépett házuk ajtaján.

Rex, a megtermett farkaskutya boldog csaholással tűrte, hogy gazdája nyakára csatolja az erős bőr nyakörvet. Tömött, sárga-fekete rajzos szőre ragyogott a tavaszi napsütésben, izmai kígyóként vonaglottak vastag bundája alatt. Két éve, mióta gazdája nyugdíjba vonult, Rex számára ezek a reggelek nagyon sokat jelentettek. Ilyenkor indultak a szeretett vezérrel sétálni, bejárni a családiházas környék zegzúgos utcáit. Ilyenkor Rex boldog megelégedettséggel jelölte újra meg újra területe határait. A szükségét is ilyenkor végezte el az erdőszéli árok partján, ahol nem zavarta senki sem. Igaz, érzékeny idegrendszere felfogta, hogy gazdáját valami bántja, a ˝vezér˝ nem boldog. De miután minden bolondozása, játékos rohangálása hiábavalónak bizonyult, Rex lassan felhagyott a férfi vigasztalásával, mintegy ˝hozzáöregedett˝ Tomhoz. Ezért hát általában lassú lépésben baktattak a kertváros árnyas utcáin, időnként meg-megállva, ahogy Rex szükségét érezte némi kis ˝sprickálásnak˝.
Így volt ez egészen karácsonyig. Akkor ugyanis valami furcsa szeszély folytán, a többnyire nyugdíjasok által lakott családiházas területről áttévedtek a szomszédos lakótelep tömbházai közé. Egy darabig ezt a területet járták, új utcákkal, átjárókkal, terekkel, új illatokkal ismerkedtek. Azután egyszerre vége szakadt ezeknek a közös sétáknak. A szeretett gazda reggelenként egyedül indult sétálni, Rex pedig a kerítés mellett futkosva várta, mikor hallja meg újra az ismerős lépéseket…

Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár, Rex pórázát marokra kapva sietve kanyarodott ki az utcára. Elégedett mosollyal figyelte kutyája izgatott szöszmötölését az út menti fák között. Elnéző türelemmel figyelte, amint Rex hosszas szimatolás után néhány csepp ˝nyomjelzőt˝ spriccel a kiválasztott törzsre. Ahogy elérték a villanegyed szélét, kikapcsolta kutyája nyakörvét és hagyta, hogy Rex őrült vágtába kezdjen a tavaszi pompájában tündöklő smaragdzöld mezőn. Tom Hawking hátát egy barkázó fűzfának vetve emlékezett…

˝… Karácsony körül történt. Az erdőszéli rétet latyakos sár borította, ezért semmi kedvet sem érzett a további sétához. Minél előbb otthon szeretett volna lenni, ezért szokása ellenére átvágott az új lakótelepen. Az aszfaltozott járdákon gyorsabban értek haza, ezért úgy határozott, hogy az elkövetkezőkben erre fognak sétálni. Talán ötödik alkalommal jártak a csupasz ágaikat nyújtogató platánfák alatt, amikor a fejük felett, az egyik erkélyről fájdalmas kutyavonításra lett figyelmes. Nem is vonítás volt az, inkább sikoly, mint amikor becsípik a kutya farkát, vagy a lábára lépnek. Először nem vett róla tudomást, csak jó néhány lépés után jutott el a tudatáig a kétségbeesett hang. Másnap, amikor pontosan ugyanazt a hangot hallotta, a magasban, a harmadik emeleten egy mosolygó szőke női fejet látott eltűnni az ablakban. Harmadik nap ismét megismétlődött az egész: kutyasikoly, felnézés, mosolygó szőke fej…, de mintha egy pillanatra egy integető fehér kéz is feltűnt volna az ablakban…
Negyedik nap már figyelte az erkélyt, és nem csalódott: vonítás, szőke fej, és egy félreérthetetlen, hívó mozdulat - gyere fel! Tom Hawking önkéntelen mozdulattal emelte fel kezét: de itt a kutya! Mit csináljak vele? A nő csábító mosollyal mutatta: - hagyd otthon, te mamlasz! - azzal eltűnt az ablakban.

Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár másnap egyedül ment sétálni. Sokáig bolyongott az ismert utcákon, nehezen szánta rá magát, hogy a platános útra térjen. De egyszer meghallotta az ismerős visítást, meglátta a hívogató kezet, és dobogó szívvel indult meg fölfelé a lépcsőházban.
Tom Hawking szíve százhuszat vert percenként, mire felért a harmadik emeletre. (Már bánta, hogy fiatalos nekibuzdulásában gyalog vágott neki a lépcsősornak ahelyett, hogy korának megfelelően kényelmesen, lifttel ment volna.) Zavartan mutatkozott be az ajtót nyitó hölgynek, aki elmondta, hogy Riának hívják, negyven éves, özvegy és egyedül él Pici nevű kutyájával.

-˝Napok óta figyeltem magukat, kedves Tom - sírta el magát Ria -, amint azzal a gyönyörű kutyával elsétáltak az erkélyem alatt. Két éve halt meg a férjem, azóta egyedül élek. Nincsenek barátaim, rokonaim, senkim sincs Picin kívül. Nem járok sehová, csak néha-néha bevásárolni. Néhány nappal ezelőtt Pici kint volt az erkélyen, én pedig a nappaliban búslakodtam. Ekkor a kutya egyszerre élesen felsikított. Mire kinéztem az ablakon, már nem láttam az utcán mást, csak egy kutyáját sétáltató férfit. Másnap megismétlődött mindez. Harmadnap már figyeltem. Amikor megláttam magukat, tudtam, hogy valami rendkívüli történik velem. Első látásra beleszerettem magába. És mindezt Picinek köszönhetem, hiszen én soha nem lettem volna képes egy vadidegen embert megszólítani. Igaz, nagyon nehéz az életem, a férjem szinte fillér nélkül hagyott itt bennünket, de én nem kérek senkitől semmit. De most, hogy magát megismertem, már nem vagyok egyedül. Tom! Két éve nem voltam senkivel! Kívánom! Kérem, öleljen át, a magáé akarok lenni…˝
Tom Hawkingnak az elmúlt húsz évben (de lehet, hogy harmincban) sem mondott ilyent senki. Remegő kézzel bontotta ki az asszonyt csipkeköntöséből, és mindent megtett, ami reményei szerint Riát boldoggá tehette…

Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár fáradtan feküdt az ágyon, oldalán az elégedetten szuszogó nővel. Összességében meg volt elégedve magával. Úgy érezte, többet tett, mint ami egy nyugdíjastól elvárható. Sőt! Sokkal többet! Ezt az érzését csak megerősítette Ria ragaszkodása. Az asszony az első naptól eltekintve sohasem beszélt anyagi gondjairól, Tom pedig nem kérdezte, hogy miből él. Igaz, a férfi megtakarított pénze szép lassan barátnőjéhez vándorolt.
Így éldegéltek csaknem négy hónapon keresztül. Tom Hawking reggelente bőségesen bereggelizett, majd elindult sétálni. Első útja mindennap a Szupermarketba vezetett: drága ételeket, italokat, édességeket vásárolt. Nem feledkezett meg egy-egy csokor virágról sem. Így feltarisznyázva érkezett szeretőjéhez, ahonnan az eltöltött röpke pásztoróra után fáradtan, kiégve tért meg a családi fészekbe. És tartott volna a nagy szerelem ásó-kapa-nagyharangig, ha közbe nem szól a véletlen…˝

Tom Hawking megtörölte izzadt homlokát, és újra emlékeibe mélyedt:
˝… Tegnap történt, hogy a szokásos légyott után Tom Hawking nyugdíjas fizikatanár kedvetlenül üldögélt kényelmes foteljában. Ebédjét már megette, szórakozottan pillantott (volna) karórájára, amikor meghűlt benne a vér: az órát Riánál felejtette! Majd elsüllyedt szégyenében, hogy lebukik felesége előtt, ezért elhatározta, ma kivételesen délután is felkeresi barátnőjét. Valami ürüggyel eljött hazulról, és hogy mielőbb túl legyen az egészen, a parkon keresztül, hátulról közelítette meg a nő otthonát. A hátsó kapun át jutott be a házba. Lassan, öregesen baktatott fel az emeletre, ahol Ria ajtaját résnyire nyitva találta. Valami azt súgta, csendesen osonjon be a lakásba. Egy kicsit szégyellte ugyan magát, amiért meglesi kedvesét, de kíváncsiságát nem tudta legyőzni. A vastag, süppedős szőnyegpadló elnyelte léptei neszét. Arcát hirtelen friss levegő csapta meg, a nyitott erkélyajtóban meglátta a háttal álló Riát, és a bokája mellett halkan szűkölő Picit. A nő óvatosan lesett le az utcára, egy kutyáját sétáltató férfira. Hirtelen felemelte papucsos lábát, és teljes erőből Pici praclijára taposott vele. A levegőt átjárta az ismerős állati sikoltás, az apró eb sántítva rohant kosarába. A férfi felnézett az ablakra, Ria csábosan integetett, Tom Hawking pedig leforrázva kihátrált az ajtón…˝

- Hát ez történt tegnap - mosolyodott el magában a fűzfa alatt sütkérező Tom Hawking, nyugdíjas fizikatanár. - Azután hazamentem, a gondolatot, hogy öngyilkos leszek, legyőzte egy üveg whisky. Reggel pedig úgy döntöttem, inkább Rexet sétáltatom továbbra is a szerelem helyett. Mert úgy igaz, hogy sánta kutyát meg a hazug embert hamar utolérik!